Ezt nem hiszem el... Tehát tényleg az Ő unokája vagyok? Tehát tényleg gazdag családból származom? De a szüleim akkor mégis miért titkolták el előlem? És anya miért mondta azt, hogy a családja tagjai gonoszak?
- Nagyon hasonlítasz anyádra... De a szemed... a szemed azé az alávaló apádé...
- Az apám nem volt alávaló! - kiáltottam.
- De az volt. Miatta veszítettem el a lányom!
Ezt nem hiszem el... Mégis mi ez a badarság? Még, hogy apa miatt veszítette el anyát.. a lányát... Mégis mit képzel magáról?
- Anya önszántából hagyta itt ezt az egészet - mutattam körbe.
- Tévedsz! Az apád elcsábította őt, és kényszerítette, hogy vele menjen! Kényszerítette, hogy hátat fordítson a családjának!
- Tévedsz! Anya azt mondta, hogy maga és az egész család gonosz, és ezért ment el - ordítottam könnyeimmel küszködve.
- Usagi-sama, kérem - lépett mellém és fogta le két karom Rihito.
- NEM! - löktem el őt magamtól - Az anyám tudta, hogy itt sohasem lehet boldog! Ő a szívét követte. Nem érdekelte a pénz, ő a boldogságot választotta! Az álmait követte, nem számított neki más véleménye- zokogtam.
- Ebből elég! - kiáltotta a nagyapám - Nem tudod mit beszélsz... Rihito, a többit rád bízom. Vidd, nyugtasd le, majd mondd el neki amit tudnia kell - intett.
Rihito meghajolt, majd ismét odalépett hozzám. Én ekkor már térdre rogyva zokogtam a földön. Ő leguggolt mellém. Átkarolta a vállam és kikísért. Megkönnyebbültem, amikor végre elhagytuk azt az átkozott épületet. Most nem helikopterrel, hanem limuzinnal mentünk. Út közben elgondolkodtam... Vajon miért is történik ez pont velem, pont most? Miközben így elgondolkodtam, a kocsi egyszer csak megállt Rihito kiszállt, majd kinyitotta nekem is az ajtót. Kiszálltam, és kíváncsian kémleletem körbe. Egy hatalmas épület előtt álltunk.. nem is épület... palota... Hatalmas kert vette körül... Az egész hely akkora volt, mint az előző város, ahol laktam...Elképesztő... Ez nem iskola... Ez egy álom.. A hatalmas ajtó két szárnya kinyílt és egy elegáns nő lépett ki rajta, minden bizonnyal a komornyikja kíséretében.
- Üdvözöllek, Usagi sama- indult el felém - Én vagyok az iskola igazgatója. Isten hozott téged a JOSEI GA AI AKADÉMIÁN - mutatott körbe.
Ezt nem hiszem el... Én nem lehetek itt... Ez japán leggazdagabb örökösnőinek iskolája... várjunk csak... de... nekem mégis ide kell járnom... Én vagyok az egyetlen örökös.... De akkor sem akarok ide járni.. ez nem az én világom... Nem hiszem, hogy itt boldogulni fogok...
- Nem kell aggódnia, Usagi-sama, én ön mellett leszek mindig- súgta a vállam fölött Rihito.
Már megint ezt csinálja... Olvas a gondolataimban... De a szavaitól valahogy megnyugodtam... Úgy éreztem benne bízhatok.... Már nem érdekelt, hogy mi vár rám az iskolába... Ha Rihito mellettem van, minden rendben lesz... Nem kell félnem semmitől... Valamiért biztonságban éreztem magam mellette... Már csak ő maradt nekem... Mindenkit elvesztettem...