Visszatértünk a lakosztályba… pontosabban
Rihito visszarángatott a lakosztályba… Amint megérkeztünk, Ő egyszerűen
belökött az ajtón, majd kulcsra csukta azt.
-
Mégis mit művelsz? – kérdeztem
némi aggodalommal.
-
Meg kell önt vizsgálnom,
méghozzá minél hamarabb. Sose bocsátanám meg, ha baja esne – térdelt le elém,és
elkezdte végigtapogatni a lábam.
El
se hiszem, hogy ezt műveli. Mégis minek képzel engem? Egy ledér nőszemélynek?
Tudom, hogy látta a haragom, de csak nem hagyott fel tervével. Amikor elérte a
szoknyám vonalát, elegem lett. Minden figyelmeztetés és kertelés nélkül pofon
vágtam őt, majd kirohantam a lakosztályból. Biztos voltam benne, hogy nagyon
megleptem, de megérdemelte. Csakis magának köszönheti. Mégis honnan veszi hozzá
a bátorságot, hogy egy lányt csak úgy elkezdjen tapizni? Tisztában vagyok vele, hogy csak azt karta
ellenőrizni, hogy esett-e bajom, de akkor is. Egyszerűen hívhatott volna egy orvost…
Miközben így elmerültem gondolataim labirintusában, teljesen eltévedtem a való
világban. Fogalma se volt róla, hogy hol vagyok, vagy ,hogy merről jöttem.
Ráadásnak a körbevezetésről se tűnt ismerősnek. Sietve körbenéztem, hátha
találok egy jelet, vagy valami ismerős dolgot… ehelyett csak egy hatalmas
sakura fát találtam, alatta egy aranyos kis kovácsoltvas paddal. Közelebb
mentem és csak ekkor vettem észre, hogy valaki ül azon a padon. Remek! Talán ő
tud nekem segíteni. Odasiettem hozzá. Amit közelebb értem, láttam, hogy egy fiú
az… és éppen fest… Úgy tűnt, hogy nem vett észre, ezért óvatosan hátulról
lopóztam oda hozzá, hogy megleshessem mit is fest éppen. Már csak pár lépés
hiányzott, amikor egyszer csak megszólalt….
-
Miért nem ülsz le inkább
mellém, Usagi-sama.
-
Te… mégis honnan tudod,
hogy ki vagyok? – néztem rá csodálkozva és leültem mellé.
-
A nevem Josei Tadakiho –
mosolygott rám, de még mindig nem nézett föl festményéről.
-
Várj… Josei? Akkor te…
-
Az igazgatónő fia
vagyok. Az egyetlen fiú tanuló ebben az iskolában – nézett végre a szemembe.
-
De hát… és akkor Azuma?
-
Kazue-sama Azuma-ja? Ő
is csak egy komornyik, mint a te Rihito-d. Ebbe az iskolába, mint gondolom te
is tudod, csakis gazdag örökösnők járnak… és persze a komornyikjaik.
-
Akkor te mégis hogy-hogy
itt vagy? – néztem rá kissé összezavarodottan.
-
Na látod, ez egy nagyon
jó kérdés – nevetett – Anyám erre azt szokta válaszolni, hogy egyetlen fiaként
kötelességem egy jól nevelt és kitanított lány nőül venni, majd pedig átvenni a
helyét az igazgatói székben.
-
Szóval… te lényegében
azért vagy itt, hogy egy feleséget találj magadnak?
-
Igen. Ez a
lényeg-hangzott fel újra angyali kacaja.